Pléh Csaba 2003 Osiris Kiadó
A nyelvelsajátítás kutatásának az utóbbi három évtizedben egyik vezető fogalma a kritikus periódus. Nagy utat bejárt kifejezésről van szó, amely eleinte sok mindent magyarázni ígért, hogy aztán kiderüljön róla, hogy számos mozzanatában nem illeszthető mindenhová és mindenre. Leíró értelemben azonban továbbra is inspiratív és rendező értékkel bír. Azt érezteti, hogy különböző pszichológiai jelenségek fejlődése szempontjából bizonyos életkorok különleges, kitüntetett szerepet játszanak.
A fogalmat Eric Lenneberg (1967) hozta át ebbe az összefüggésbe az embriológiából és az etológiából. Általánosságban azt értjük rajta, hogy számos biológiai funkció kibontakozása a bizonyos életkorokban kapott kritikus ingerektől függ. Valójában a kritikus periódus fogalma a klasszikus ismeretelmélet innatizmussal kapcsolatos vitáinak egy részét szintetizálni törekvő érés fogalmának egy változata. Eszerint bizonyos funkciók kibontakozását olyan bioprogram irányítja, amely a faj életében szokásosan jelen lévő, konstans ingertényezőket feltételez (Hebb 1975). Ilyen lenne például a kötődés kialakulásában a fajtárs jelenléte, s az emberi kötődésnél a kommunikáló emberi arc. A hagyományos felfogás szerint a kritikus periódus lezárultáig az elsajátítás gyorsan és erőfeszítés nélkül menne végbe, továbbá az esetleges fejlődési zavarok ezen a szakaszon belül korrigálhatóak lennének. A kiinduló példának tekintett követési imprintingben ez a szakasz igen rövid: a kikeléstől számítva 24–36 óra. Sosem szabad elfelednünk, hogy ezt a nyelv elsajátítására kiterjesztve jóval hosszabb szakaszokat, 5–12 év közötti hosszúságú periódusokat javasoltak.